6. RÉSZ

Mikor megpillantottam, hogy Dave áll a szobámban, a légzésem szaporább lett, majd már azon tűnődtem, hogy ha így folytatom elájulhatok-e. Gondoltam ha így folytatom hamar kiderülhet.

-Szia.-biccentettem félre a fejem, majd lassan kifújtam a bent tartott levegőmet. - Hogy kerülsz ide?-vontam fel az egyik szemöldököm.
-Adamhez jöttem, és gondoltam benézek.-forgatta a szemét, majd rájött, hogy kicsit gondolatlanul bökte ki a szavakat. - Vagyis csak érdekelt hogy telt az első napod.-helyesbít, majd mosolyogva a földet kémleli.

-Viszonylag jól.

-Akkor jó ... én most szerintem megyek.-mutat az ajtó felé, majd féloldalas mosollyal felém biccentett. -Még látjuk egymást.

-Remélem.-tettem hozzá ezt inkább csak magamban, a valóságban meg inkább csak rámosolyogtam.

Mikor kiment az ajtón mosolyogva dőltem hátra az ágyamon. Mikor már meguntam, hogy csak bámulom a plafont, megkerestem a telefonomat, majd lesiettem a lépcsőn.

Az ajtóban intettem Piercenek, aki rám mosolygott, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Gondoltam elmegyek sétálni, mielőtt még esni kezdene az eső. Mikor körülnéztem, csak a vihar előtti csend téblábolt körülöttem.

Lassan elindultam, majd azon kaptam magam, hogy az iskola mellett sétálok el, ahol néhány srác állt. Mikor már ott voltam mellettük, az egyik srác elém lépett. Majd lépett még egyet, így már a leheletét az arcomon éreztem. Kezemet a hasára tettem, majd amilyen erősen csak tudtam előrelöktem. Hátrált pár lépést, de nem esett el. 

-Hé, nyugi .. csak beszélgetni szeretnénk.-szólal meg az egyik srác, aki eddig csak az iskola kapuját támasztotta.

Összefontam magam előtt a kezemet, majd felhúzott szemöldökkel meredtem rá.

-Remélem tudod hogy Davenek barátnője van, Bella? És ha csak egy újjal is nyúlsz Davehez, garantálom, hogy ott nagy bajok lesznek. Főleg köztünk.-lepillantok a kezére, amit ökölbeszorított, majd kiengedte.
Harsányan felnevetek majd rá pillantok.

-Ezt ugye te se gondoltad komolyan?

Szemem ismét a kezére téved, amit ismét ökölbe szorított, és látom, hogy az izmai megfeszülnek.

"Davenek barátnője van" – visszhangzik a fejemben ez az egy mondat. Hirtelen szaporábban kezdem venni a levegőt.

Kikerülöm az előttem álló srácokat, majd szaporább léptekkel hagyom ott őket.

Mikor már befordultam a következő sarkon megállok, és az épp mellettem lévő kerítésnek dőlök. Nem sokra rá érzem, hogy a bőröm lassan nedvessé válik. Felpillantottam az égre, majd látom, hogy esni kezd az eső. Amilyen gyorsan csak tudtam hazafutottam mielőtt még eláznék. Így sem úsztam meg, hisz csurom vizes ruhával és hajjal estem be az ajtón.
Felsiettem a lépcsőn, de a felénél megpillantottam Dave-t. Elállta az utamat, így kezemet a jobboldalára tettem, és próbáltam ellökni magam elől. Hirtelen elkapta a kezemet, majd maga felé fordított.

-Minden rendben?
-Hát hogyne. Egyébként hogy van Bella?-tör ki belőlem, majd a meglepődöttségtől elengedi a kezemet, mire kapva a lehetőségen a szobámba megyek és becsapom magam mögött, majd kulcsra zárom.

-Te ezt nem értheted.-hallom meg Dave hangját az ajtón túl.

-Ó dehogynem.-hagyom rá, majd becsukom a szemem és lecsúszok az ajtó mentén. A mellettem lévő falon egy nagy csattanást hallok, amibe feltehetően Dave ütött bele. Mikor meghallom egy pillanatra összerezzenek.

Számolj el tízig a karambol előtt.

"Olvastam egyszer valahol, hogy a sírásra nincsen tudományos magyarázat. A könnyek csakis a szem nedvesítésére szolgálnak. Nincs tulajdonképpeni oka annak, hogy a könnymirigyek egy érzelem utasítását követve túltermeljenek.

Szerintem azért sírunk, hogy felszabadítsuk a bennünk lakozó állatot – anélkül, hogy elveszítenénk emberi mivoltunkat. Mert igenis él bennem egy vadállat, amely vicsorog és morog, és a szabadságra törekszik – az élet felé. És hiába próbálom, képtelen vagyok megölni ezt a lényt." - írtam le gondolataimat. Hiába teszek bármit, az valakinek mindig rosszul fog kijönni.
S ilyenkor kívánom, hogy bárcsak itt lenne édesanyám, hogy meghallgasson, tanácsot adjon, amit szokásosan úgyse fogok megfogadni.

#1DÍJ

Köszönöm szépen az 1. díjamat ZSófi Bánhelyi-nek

(Szabályok:-Köszönd meg a díjat akitől kaptad.
                 -Rakd ki a képet.
                 -Válaszold meg a 6 kérdést.
                 -Írj 6 kérdést.
                 -Küld el 5 embernek)

1. Miért kezdtél el írni? 

Rengeteg ötletem van, amit egyszerűen nem tudok a fejemben tartani.

2. Melyik szereplőddel tudnál azonosulni?
Mindenképp Elenával, hisz az ő karakterét szinte magamról mintáztam.

3. Szerinted milyen barátság alakulna ki közted és a fiúk között?

Jó. :D

4. Mennyire tudsz azonosulni a a főszereplőddel? Miért?
Erre a 2. kérdésben lényegében már válaszoltam. 

5. Ha lenne egy pasid és az egyik 1D-s rád nyomulna kit választanál?

Hmmm furcsa, de mindenképp maradnék a 'választottam' mellett.

6. Mi vezérli a történetedet?
Az elképzeléseim.

* Most nem igazán tudom még kinek elküldeni a díjat, mivel alig olvasok blogokat, sőt egyáltalán nem olvasok blogokat, szóval ezt majd máskor össze hozom. :) *

U.i.:Készülőben van a következő rész, nemsokára majd hozom.
xx . Holly 

5. RÉSZ

Mikor be léptem a terembe, senki se vett rólam tudomást, úgy viselkedtek az új osztálytársaim, mintha ide járnék a kezdetektől fogva. A tanári asztalhoz léptem, és a tanár kezébe nyomtam egy köteg papírt, amit még az irodán adtak oda nekem.

Leültem az utolsó sorban a középső padba, elővettem a telefonomat és a bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Egész végig így ültem, míg be nem csöngettek. Gyors beledobtam a táskámba a telefont, és a tanárt kezdtem figyelni és az osztályom többi tagjait, akik egyre többet pillantgattak felém.

-Elena, ha van kedved állj fel és mutatkozz be.-intettem felém kezével a tanár.

Egy idős bácsi volt, komor arccal, aki szinte csak arra várt, hogy bárkibe is beleköthessen.

-Nincs.-mosolyodtam el inkább gúnyosan.

-Nem kérés volt. Állj fel.

Komótosan feltápászkodtam, és már az egész osztály engem bámult hátrafordulva.

-Elena Anghel vagyok. 17 éves. Ha szeretnétek valamit még megtudni rólam, kérdezzetek.-vontam meg a vállam, mire már kezdtek rám zúdulni a kérdések.

-Miért költöztél ide?
-Nem szerettem volna ideköltözni.

-Hol laktatok azelőtt, mielőtt ide költöztetek?

-Egyedül jöttem.-adtam meg a gyors választ meggondolatlanul, mire egy mellettem ülő lány először tette fel a kérdést.

-Miért jöttél ide, ha nem szerettél volna, ráadásul egyedül?

Nyeltem egy nagyot, majd egy kis idő elteltével lehuppantam a székre.

-Azt hiszem ennyi elég volt.-bólintottam a tanár felé, miszerint kezdheti az órát.

Az osztály nagy része nehézkesen felsóhajtott, de a mellettem ülő lány még mindig engem méregetett.

-Leila Knightley a nevem.-húzta mosolyra a száját, mire bólintottam.

Az órák további részében a tanárok kicsit elnézőek voltak velem és a többiekkel. Az órák elején minden tanárnak bemutatkoztam, meséltem magamról egy kicsit nekik, megkérdezték, hogy a régi iskolámban hol tartottunk, majd haladtunk az anyaggal.

A nap végén fáradtan léptem át az iskola kapuját.

Lassan elindultam az új otthonom felé, mire újabb gondolatok lepték el a fejemet. Elővettem a telefonom és írni kezdtem.

" Közel sem vagyok tökéletes. Mosolyt, de könnyet is csaltam már az emberek arcára. Olykor csalódást okozok, máskor én csalódok. Néha meggondolatlanul bízok, vagy magyarázat nélkül bezárkózok. Várok, mikor már nem kellene, és kapkodok, mikor még várnom kellene. Egyszerre szeretek és gyűlölök okkal, és ok nélkül is. Hibáztam, hibázok, és valószínűleg rengetegszer fogok is. Mégis így vagyok önmagam ... -

Vicces, hogy egy szia, mindig viszláttal végződik, hogy az örökké, valahogy mindig elmúlik. Hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted ... hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben. Hogy a legszebb emlékek, könnyekkel járnak, hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak ... vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet ... "

Mikor felnéztem a telefonomból, már a ház előtt álltam.
Bementem a konyhába, levágtam a táskámat a földre, én meg leültem az egyik székre Adam mellé.

Mosolyogva nyújtott felém egy tál puffancsot, mibe belemarkoltam és a számba öntöttem a tartalmát.
Adam felnevetett, majd az öklével a vállamba ütött. Halkan felszisszentem, mert amilyen váratlanul jött, olyan váratlanul ért.
Halkan felnevettem, majd viszonzáskép én is beleütöttem egyet.

Felvettem a táskámat, majd elindultam a szobám felé. Benyitottam az ajtón, majd a táskámat az íróasztal mellé dobtam.

Harsány nevetés hallatszott a hátam mögül. Mire megfordultam egy mosolygós arc nézett le rám.

-Szia.-nézett rám még mindig mosolyogva, mire akaratlanul én is elmosolyodtam.

4. RÉSZ

Szememet dörzsölve nyitottam ki a szemem reggel. Ülésbe tornáztam magam, és próbáltam fel kelni, ám a sötétség miatt, ami a szobát lepte, nehezen sikerült. Mikor széthúztam a függönyt kint még éjszaka volt. Az órámra pillantottam és láttam, hogy hajnali 2 órát mutat. Szinte meg voltam győződve róla, hogy reggel van. Le ültem az ágy szélére, lábamat felhúztam, majd karommal átkaroltam.

Hirtelen fel kaptam a fejem, hiszen emberi hangot hallottam a szobámban. Olyat, ami ismerősen csengett fülemben, de nem tudtam kié. Oldalra kaptam fejem, és láttam, hogy a szobám sarkában egy lány ül, felhúzott térdekkel és dülöngél. Haja a szemébe omlott eltakarva az arcát. Hangja szomorú volt. Mikor közelebb léptem egyre jobban hallottam mit mondogat.

-Kérlek ne hagyj el, szeretlek.-ismételgette, majd felkaptam egy párnát az ágyamról és hozzá dobtam. Meglepetésemre hangja csak hangosabb lett.

-Szeretlek, maradj!-mondta ismét a lány. Közelebb sétáltam hozzá a szobámba, majd kezemet a vállára tettem. Mikor felemelte fejét, hirtelen hátráltam pár lépést, hisz én voltam az. Én voltam az a lány, aki ott ült velem szemben...

Hirtelen kaptam fel a fejem, s mikor már újból kinyitottam a szemem a függönyön erős fény szűrődött át.

Tehát csak egy álom volt. Ám ami a legjobban érdekelt, hogy kinek mondtam a bűvös szót. Szeretlek. Hirtelen a sarok irányába kaptam a fejem, ahol még álmomban ültem, de megnyugodva tisztáztam magammal, hogy egyedül vagyok a szobában.

Felkeltem, majd kiválasztottam azt a ruhát, amit első nap húzok fel az iskolába. Választásom egy szürkés felsőre esett, aminek két oldala nyújtott volt, egyvilágos szaggatott nadrágra és egy sálra. Kint borús idő volt,így felkaptam hozzá egy magassarkút. A papírjaimat belegyömöszöltem egy barna vállpántos csatos táskába és le indultam. Pierce-t a konyhában találtam.

Leültem az asztalhoz, majd elém rakott egy narancslevet és 2 pirítóst.

Oldalra kaptam a fejem, és láttam, hogy egy srác jön le a lépcsőn. Kicsit lelassított mikor meglátott, majd mosolyra húzta a száját.

-Szia, Adam vagyok. Te Elena ugye? Elég sokat hallottam már felőled.-lépett oda hozzám, majd a kezét nyújtotta.

-Hello. Igen, Elena. Remélem csak rosszat, a jókat meg ne hidd el.-kacsintottam felé, mire óvatosan felnevetett.

Leült a mellettem lévő székre, majd a tányérom felé bökött.

-Nem eszel?

-Nem igazán vagyok éhes.-rántottam meg a vállam, mire a pirítósom felé nyúlt és beleharapott.

-Kösz.-állt fel, majd elindult az ajtó felé.

Bele ittam gyors a narancs levembe, majd én is fel álltam és elindultam az új iskolába.

-Viszlát Pierce.-intettem egyet gyors az ajtóból, majd ki léptem a friss levegőre.

Gyalog estem neki az útnak, ami a suliig vitt. Elővettem a telefonom, és írni kezdtem az újabb gondolataimat, amit majd közzéteszek a blgomon.

"Néha úgy gondolom, hogy piszkosul – rohadtul igazságtalan az élet. Aztán meg rájövök, hogy nem. Egyszerűen csak azt adja, aminek jönni kell. Sem többet, sem kevesebbet. Ugyanis lerakhatja eléd álmaid vágyát, de akkor hol lenne a harc? Hol lenne a küzdelem, amiért minden egyes nap felkelsz, és csak azért teszed azt amit, hogy egy lépéssel közelebb kerülj az álmodhoz? Lehet, hogy te lennél a legboldogabb ember, de a sors vár. Vár a pillanatra, amikor elérkezik az idő, a te időd! Talán egyszer majd el tudjuk fogadni, hogy csak hagyni kell az életet, hogy tegye a dolgát, és nem azt hinni, hogy közbe tudunk avatkozni. Nem. Nem tudunk. Nem kérdeznek, beállítanak, mert aminek meg kell történnie, az meg fog történni. Aminek el kell mennie, az bizony elmegy. Eltűnik, és nem jön vissza. Miért is jönne? Nem fog..."

Mikor fel kaptam a fejem, láttam, hogy ott vagyok már az iskolánál. Nagyon korszerű iskolának tűnt, ám ránézésre az átlagosnál is átlagosabbnak.Csak, hogy ez az átlag, a magasban volt, hisz több volt mint egy olcsó iskola, ahol gyík arcok vannak, döbbentem rá, mikor besétáltam a folyosóra.

Szememet újra a telefonomra helyeztem, és kezdtem befejezni a gondolatmenetem.

"Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely megállíthatná a vonatot. De amikor ..."

Hirtelen kiesett a kezemből a telefon, nekem meg az járt a fejemben, hogy nemsokára egy nagy fájdalommal bírhatom ki az első napom további részét, amikor elkapták a kezemet, egy másik kéz meg a derekam után kapott. Amikor feleszméltem, sűrű bocsánat kérésbe kezdtem, hogy neki mentem egy srácnak.
-Nem gond.-vonta meg a vállát lazán, mire mosolyra húzta a száját.

-Tényleg nagyon röstellem, csak új vagyok még itt és ... -hirtelen elakadt a szavam, mert mikor körbe néztem minden egyes szempár ránk szegeződött. -nem érdekes.

-Dave Vadner.

-Elena Anghel. Ömm ... azt hiszem, most megyek és meg keresem a természettudomány tan termet.-intettem az egyik irányba, mire felnevetett.

-Az arra van.-bökött az ellenkező irányba, mire keserűen felnevettem, és minél hamarabb elindultam a mutatott irányba, mi előtt még észre vette volna az elpirult arcomat.